Megint sírok. De már nem a szomorúságtól. Csak úgy megszokásból. Nem azért mert nem sikerült valami, egyszerűen csak ehhez van erőm. Nem azért mert bántottak, csak már hiányozna. A napjaim része.

Reménytelen minden. Kedvetlen vagyok és unott. Nem köt le semmi. Unalmasak az emberek. De nincs igényem másokra. Mindegy kik mellett vagyok boldogtalan. Mellettem mindenki tönkremegy. Annyi rosszérzés van bennem, hogy azt senki nem bírja jókedvűen sokáig. Nem akarom bántani őket valahogy mindig csak megtörténik. Nem is tudom hogyan. Mintha csak ezt tudnám csinálni. Bántok másokat. Talán zavar a boldogságuk. Nem tudom eldönteni, hogy beteg vagyok-e vagy csak egy önző ribanc. Hogy amit csinálok az figyelemhiány, szeretetre vágyás vagy egyszerű szórakozás, unaloműzés. Kell az izgalom. De senki nem köt le. Szánalmas, hogy pár nem hétköznapi tulajdonsággal vagy mondattal le lehet nyűgözni valakit. Az mit számít, hogy rohad a lelked, ha tudsz két értelmes mondatot mondani és nem borzalmas a humorod. Valahol élvezem ezt. Hogy én lehetek a lány akiről beszélnek, mert fura. Hogy azt mondják okos vagyok mert elolvastam két könyvet. Ki is használom. Egy ideig vicces, van miről beszélni. Mintha igényelném a botrányt magam körül, mintha szeretném sokkolni a többieket. A szeretet senkitől sem kell. Sőt kifejezetten taszít. Elrettent, nem engedek közel senkit, felesleges, már így is túl sokan vannak akiket félek elveszíteni. Ettől csak gyengének érzem magam. Meg még ha örülnék is a szeretetnek, pár beszélgetés után kiismerek mindenkit annyira, hogy megunjam.

Túl kritikus vagyok, nem hibáztatom azokat akiknek ez sok. Néha még élvezem is hogy nem szeretnek.  Kergetem a különlegességet. Szükségem van rá. Hogy lássam másokon azt, hogy meglepődnek, hogy nem jutnak szóhoz, hogy ugyan velem nevetnek, de otthon majd szóba kerülök: én és a furcsa világom.

Nem korlátozom magam mások korlátoltsága miatt. Felesleges. Túl buták ahhoz, hogy megértsenek. Nem is fognak soha, de nem is hiányzik már. Megértem őket, kényelmesebb nekik. Ott a remény a boldogságra, egy normális életre, kapcsolatokra, barátságra, szerelemre. Nekem nincs, és nem is vágyom rá, az olyan hétköznapi. Talán ezen közös értékek elfogadása teszi az embereket egy közösséggé, érezhetik, hogy tartoznak valahová. De hová? Kikhez?

Egy csoport szerencsétlen, buta emberhez, akinek a saját maga örömén és szórakoztatásán kívül semmi nem számít. Nem zavarnak, sőt igazából talán kicsit örülök is nekik. Talán irigykedek is. Aztán belátom, hogy nem, sose akartam ilyen lenni igazán annak ellenére, hogy többször is kijelentem. Minden taszít ami átlagos. Miért lennék átlagos ha lehetek más is?

Hogy elfogadjanak? Hogy tagja lehessek egy közösségnek? De minek? Kinek jó ez?

Régóta úgy érzem, hogy nincs szükségem senkire, hogy megoldom magamban a dolgaimat. De mindig rá kell jönnöm, hogy ez sajnos nincs így. Minden vágyam, hogy így legyen, hogy egyedül is jól tudjam érezni magam, hogy rendben legyen az életem. Na nem úgy rendben mint másoké: sok baráttal, családdal, elismerő munkahellyel. Abban mi lenne az érdekes?
Úgy rendben, hogy ne azzal a gondolattal keljek reggelente, hogy most egyedül vagyok itthon senki nem húz vissza ha kiugrok az ablakon. Igazán jó érzés lehet egyszer csak úgy felkelni, inni egy kávét minden különösebb gondolat nélkül. Csak meginni, bemenni az egyetemre, cseverészni, nevetni, tervezni a hétvégi bulit, pofátlanul végigbeszélgetni a tök unalmas előadásokat. De időpazarlásnak érzem, semmi haszna. Folyamatosan azt érzem pazarolom az időmet értéktelen dolgokra és emberekre. (Bár azt nem tudnám megmondani, hogy ezzel mi elől veszem el az időt..)

Nem is tudom igazán miért vagyok így, hogy mi bánt. Nem is bánt igazán semmi, nem vagyok szomorú, csak a megszokás,hogy ma is ugyan az vár mint 5 éve és ugyanaz mint ami 5 év múlva fog várni. Apróbb változásokkal ugyan az, de mégis változatlanul. A reggeli álmos ébredés (természetesen a végigaludt órák számától függetlenül) a kávé, a koszos utcák, az undorító emberek, a felszínes beszélgetések, a magunknak csinált problémák, a „mély beszélgetések” amik során csak azt várjuk, mikor panaszkodhatunk már végre mi, mert az ugye senkit nem érdekel, hogy a másikkal mi van.

Nem látom a változást, a haladást azt hogy van értelme szenvedni mert majd minden jóra fordul és ez csak egy átmeneti időszak. De hova megyek át ezután? Még várom a meglepetést, hogy jön valami ami miatt érdemes felkelni. Talán a legnagyobb gond az, hogy én sem tudom, hogy mire várok.